Sejtem, hogy az első blogbejegyzése mindenkinek nehéz szülés. Vagyis remélem. Majdhogynem egy teljes héten át terveztem, hogy hogyan is fog ez kinézni ma, de már megtanulhattam volna, hogy ember tervez…..Sablonosan – azzal indítottam volna, hogy mesélek a fotózásról, okosakat, szépeket, kitérek arra, hogy hogyan is lett az életem része, miért lettem fotós, mit ad és mit vesz el.
Helyette mégis úgy alakult, hogy a Papát mutatom be ma Nektek. Nem csak azért, mert történetesen névnapja van (Istenke éltessen minden Sándort!), hanem legfőképp azért, mert az elmúlt 3 napban nagyjából minden gondolatunk körülötte forgott.
Papa és én – 2015
Papa a 80-at töltötte tavaly. Hosszasan mesélhetnék a gyerekkoráról, a háborúról, aztán ’56-ról, ahogyan ő mesélte nekem, nekünk. Arról, hogy mi mindent élt át, fizikai és lelki megpróbáltatásokról, sikerekről, kudarcokról, hihetetlen élményeiről és kalandjairól, mégis ha egy mondatban kéne jellemeznem Őt, az így szólna: Nála jobb Nagyapát nem kívánhatok magamnak.
Az az Ember, aki teljes mértékben ön azonos, kemény, szívós és állhatatos, ugyanakkor süt belőle a szeretet és a jókedv. Nem csak „eltelt” az elmúlt 80 éve, hanem minden percét kihasználta és megélte, rengeteget segített másokon, de önmagától sem sajnálta a jót. Derűs volt és örök optimista, szívét-lelkét odaadta a családjának. .Apám helyett apám , onnantól, hogy megszületettem, egészen a mai napig. Talán ki merem mondani, hogy annyi szeretetet senkitől nem kaptam, mint tőle. Még ennél is sokkal hálásabbnak kéne lennem Neki. A barátom, a cinkosom, megért, mert ugyanolyan hirtelen és makacs, mint én. Bármikor számíthatunk rá, bármit megtenne értünk, pedig már elég korlátozottak a lehetőségei. De ő az az ember, akit ha hívnék, hogy baj van, ha térden csúszva tudna csak jönni, akkor is elindulna segíteni, kérdés nélkül.
És ahogyan péntek este a családdal a hirtelen sokkhatás lecsengése után megállapítottuk (immáron századszorra), a Papa bizony jó anyagból lett összerakva.
Egy „átlagember” annak a felébe 5x belehal, amit az Öreg az elmúlt 80 évében lenyomott. Szedett ő ki 73 évesen 8 fokos Balatonból stéget (tök egyedül, mert „nem akart nekünk gondot okozni” és nem árulta el, hogy még mindig a vízben van a stég, novemberben. Egy kicsit folyt az orra utána.
Vontattuk már 6 éve Martonvásárból Budaörsig totál halott autóban, nulla világítás és fűtés mellett, ünnepnapon, sötétben, HINTATARTÓ KÖTÉLLEL, a -5 fokban, leengedett ablakokkal, mert keringetés híján úgy bepárásodtak belülről az ablakok, hogy le kellett engednie és „kilógva” kormányozni. Egy kicsit átfázott, jót tett neki a meleg fürdő..
7 évvel ezelőtt, az egész addigi megszokott életét hátrahagyva Budapestről leköltözött „a telekre” Balatonra, eladta a budai lakását, hogy ezzel segítse az építkezésünket. 74 évesen. 50 évnek megfelelő mennyiségű cuccal és emlékekkel. Végig csinálta, örömmel és pozitívan, megtalálta a helyét az új körülmények között is és vígan élt, „csinálta a dolgait”, majdhogynem fáradhatatlanul.
Papa nem szed gyógyszereket, nincs gond a vérnyomásával, sem a cukrával, pedig kakaó és kalács a vacsorája majdnem minden este, imádja a csokit, a szalonnát és a piát is. igaz, némileg érszűkületes és vesekőre hajlamos, de ezt betudjuk annak, hogy kb. 45 éve láncdohányos.
Papa és a dédunokája – 2016
Annak ellenére, hogy már ebben a korban pihennie kéne, újságot olvasni és jókat eszegetni, két ház körül sertepertél, kertészkedik, füvet nyír, fát vág, tetőt szerel, kerítést fest, villanyt szerel és betonozik, cipekedik, és MINDENT elkövet, hogy kihívja maga ellen a sorsot. Hívhatnám felelőtlennek is. Minden alkalommal, személyesen és telefonban is mondjuk neki, hogy lassítson, nem lesz ez így jó, egyszer nem lesz ilyen szerencséje, mint eddig.
De a Papa szerencsés. Több élete van, mint 5 macskának.
Péntek este csörög Anyu telefonja, pont itt volt nálunk unokázni. Papa öccse volt a vonalban.
Először csak hallgat, aztán járkál fel alá, nyöszörgi hogy „Úristen-úristen”, na itt már én is kezdtem feszült lenni.. Kiderült, hogy a Papa leesett a létráról, csekély 2,5 méteres magasságból, telibe a betonra, háttal.
Nehezen kap levegőt, mindene fáj. Az eset délután 4kor történt, mi este 8-kor kaptuk a telefont, ugyanis magától fel sem akart minket hívni, „úgyis mindjárt jobban lesz”, de aztán csak áthívta az öccsét segítségért, mert meg sem bírt mozdulni.
Szidtuk szegényt, mint a bokrot. Ahogy azt ilyenkor szokás, HOGY CSINÁLHAT ILYET, hogy 81 évesen, fájó lábakkal megpróbál a kisház padlására felegyensúlyozni egy kartondoboznyi vackot, ráadásul egy olyan létrán, amin a profi festők is csak reszketve lépegetnének, mert az új, hiper-szuper alucsodát „nem akarta befogni”.
Na, mondom kész, eltört x bordája, örüljünk ha nem szúrta át a tüdejét és azért nem kap rendesen levegőt, alig mozog, még a végén a gerince is sérült, a fejéből ömlött a vér a földre, gyakorlatilag tetőtől talpig mindene fájt, jó ha belső sérülése nem lett. Mentőt nem akar hívni. Semmi gond, majd hívok én. Szerencsére az öcsém Veszprémben tanul, Akarattyáról pedig a veszprémi korházba szállítanak, így ő is ugrasztva lett gyorsan. Este 10 is volt már, mire beértek, az állapotokról és hozzáállásról inkább nem mennék részletekbe, ez nem az a fórum.
Kiderült, hogy SEMMI BAJA, „csak” a csípője zúzódott. Se borda, se tüdő, se gerinc, se fej se semmi, csak egy kis zúzódás. Amikor más megbotlik ilyen korban a küszöbben, combnyaktörése lesz!!! A papának meg semmi baja!!!!! Pihen, szed egy kis fájdalomcsillapítót és szépen meggyógyul. (Hogy aztán újra mászhasson a létrára, grrrrr)
Egy szikla esett le mindenkiről, hogy nem lett nagyobb baj. Ki is dobták a kórházból, bent sem tartották, holott még a mosdóba is csak segítséggel tudott kimenni, annyira fájt a csípője meg a háta.
Anyuék másnap lementek érte, felhozták Budaörsre, itt azért mégiscsak kényelmesebb neki, járókerettel már egész jól elközlekedik.
Járókeret, az új barátja
A hétvégi bringázásból és Balatonozásból így nekünk is annyi lett, hogy meglátogattuk, és szépen megígértettem vele, hogy soha többet nem csinál ilyet vagy ehhez hasonlót, mert azt szeretném, hogy még a következő dédunokáját is tolja a talicskában, ahogy az elsőt.
De mindannyian tudjuk, hogy úgysem tartja be, és néha magam is kezdem azt hinni, hogy tulajdonképpen EZ AZ, ami őt életben tartja….
Levezetésként, mert mégiscsak egy napos, és alapvetően pozitív kimenetelű hétvégén vagyunk túl, néhány szívderítő kép az ültetőkről… 🙂
Legközelebb pedig, ha csak nem jön közbe ismét valami érdekesebb, ígérem írok egy becsületes bemutatkozást is!
