Közvéleménykutatás Magyarországon szülés fotózás témában – Ismerjétek meg a válaszokat és lejjebb a saját szülés történetem, természetesen a képek szemszögéből.
Végeztem tehát egy kis piackutatást az ismeretségi körömben, hogy ki mit gondol erről a témáról. Igyekeztünk közvetlenül megkérdezni őket, üzenetben, telefonon vagy személyesen, így mégiscsak kevésbé tudnak kibújni a válaszadás alól. A megkérdezettek között voltak Kismamák, akik épp az első babájukat várják, voltak akik már szültek és olyanokat is kérdeztünk, akiknek még az egész gyerekprojekt csak távlati terv.
Szemezgetek, a teljesség igénye nélkül:
“Szerintem nagyon szép dolog tud lenni, ugyanakkor megosztó(…..) Én személy szerint nem biztos, hogy majd a szülésnél szeretnék ilyet, és azt is nehezen tudom elképzelni, hogy ezek a fotók bekerülnek a családi fotóalbumba, amit majd évek múlva nézegetünk.”
“Nem láttam még és nem is hallottam róla, de így megnézve a képeket egyáltalán nem tartom ördögtől valónak. Szépek a képek! Nagyon meghittek.(…)Én személy szerint nem szeretném megörökíttetni, meg elégnek tartom, ha a férjem bent van 
, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy mások is így gondolnák”
De. Túl sokan gondolják így. De merem azt hinni, hogy azért, mert igazándiból fogalmuk sincs, hogy konkrétan hogy is néz ki egy ilyen “fotózás”.
Túlnyomó többségben voltak azok, akik úgy gondolták, hogy ez egy nagyon szép és értékes dolog, tetszenek nekik a képek, sok sikert kívántak nekem, majd hozzátették, hogy “de nekem úgy érzem nem való”. Ennek többféle megfogalmazása is volt, egy kedves ismerősöm, akivel telefonon beszéltem (és szült már két szépséges gyerkőcöt) azt mondta, hogy ő nem tudott volna még egy fotóssal is foglalkozni közben…. Azért hasznosak ezek a visszajelzések, még ha harapófogóval kell is kihúzni az anyucikból, mert így szépen lassan kezd körvonalazódni az, hogy honnan jönnek a félreértések és elutasítások.
“Így is küzdöttem a végén, mint disznó a jégen, a franc se akart volna ott egy fotóssal is foglalkozni, mert mégiscsak instruálni kell meg hát figyelni kell rá meg ilyesmi…”
Talán az egyik leggyakoribb tévhit, hogy “foglalkozni” kellene a fotóssal bármilyen formában is. A legoptimálisabb eset egy szülésnél, ha Anyuka és Apuka békességben vajúdik, önmagukra, egymásra és a feladatra koncentrálva. Vegyünk kezdésnek egy első, nagykönyv szerinti szülést alapul. A vajúdási szakasz 5-6 óra, utána a kitolás, itt nem ismerem a szakirodalmat, de 3 nyomástól a 2 órás intervallumig is terjedhet. Én a második végletbe esők táborát erősítem. Nem titok az sem, hogy az eleje a vajúdásnak gyalog galopp. Röhögcsélünk, storyzunk, netezünk, van aki live-ban bejelentkezik a szülőszobáról, és persze olyan is, aki a lágy zene, illóolajok és hangulatfény áldásos hatásában reménykedve magába fordulva relaxál. De alapjában véve itt még kapcsolatban vagyunk a külvilággal. Ebben az időszakban még tudunk felelős döntéseket hozni, tudunk normálisan, artikuláltan kommunikálni, akár a fotóssal is foglalkozni, ha szeretnénk. HA SZERETNÉNK. De ha nem szeretnénk, akkor nem kell. Ő tudja a dolgát, tartja magát az előre megbeszéltekhez és figyeli a jelzéseid, hogy mire van szükséged. Készíti az életképeket rólatok, ahogy fájás közben kapaszkodsz az ágy szélébe vagy a párod karjába. Lefotózza, ahogy masszírozza a derekad, készít felvételeket a szoba részleteiről és igyekszik a fotókon keresztül megmutatni a kibontakozó történetet. Ez a bevezető része.
“De mi van, ha beindul a dolog és én ott fogok szenvedni meg torzul az arcom, vicsorgok, kilóg a mellem, bepisilek, káromkodok vagy kiabálok? Mi van ha már nem is akarom a végén, hogy ott legyen, vagy elkezd zavarni a jelenléte?”
Nincs olyan, hogy muszáj. Bármilyen forgatókönyvet is állítunk fel az elején, bármiben is marad egymással család és fotós, MIDEN ÁTÍRHATÓ egy pillanat alatt is. Ha azt mondod, hogy menjek arrébb, mert zavarok, arrébb megyek. Ha azt mondod menjek ki, mert úgy érzed vállalhatatlan állapotba kerültél és akadályoz a jelenlétem abban, hogy nyugodt tudj maradni és ne legyél feszélyezve, KÜLDJ KI, mert az a legrosszabb, ha elfojtod, nem mersz szólni, és emiatt lelassul vagy ne adj Isten leáll a folyamat! Nem sértődök meg, nem nézlek hülyének, nem hisztizek, nem kérdezek vissza, és utólag sem kérem számon a döntésed. Szó nélkül csinálom amit kérsz. Ha csúnyán kéred, akkor is.
De fontos, hogy tudd: láttam már pár szülést és át is éltem egyet (a keményebbik fajtából). Nem igazán lehet engem zavarba hozni vagy olyat mutatni, csinálni ami meglepne, vagy ami miatt kellemetlenül kéne érezned magad.
Igaz, mindannyian mások vagyunk, és leginkább a saját tapasztalatainkból indulunk ki, így elmesélem dióhéjban a saját szülésem utolsó 1,5 óráját:
……………………………….még egy nyomás…VÉGE.
Igen, nagyjából ennyire emlékszem. Totál kiesett, onnantól, hogy jöttek az egybefüggő tolófájások, egészen addig, amíg már a császárt emlegették a fejem felett. Na ott valahogy felszívtam magam (engem ugyan egy teljes éjszakányi kínlódás után fel nem vágtok…) és onnantól számolva két nyomásra kint volt a lányom. Ez alatt a 2 óra alatt a Pápa is állhatott volna mellettem, az sem érdekel. Egyszerűen annyira magunkra (és a kínjaimra 😀 ) koncentráltam, hogy teljesen hidegen hagyott, hogy ki áll ott vagy ki nem, szól e zene vagy sem, van e olaj vagy nincs, ki segít vagy ki nem, ki fotóz vagy ki nem, ki simogat vagy ki nem. A végén nem sírt fel a lánykám és egyből elvitték, az apukája ment vele, és eltelt pár perc, mire visszajött a hírrel, hogy minden rendben. Nekem az egy örökkévalóság volt, amíg azt sem tudtam, hogy mi van vele, él e egyáltalán.
Nem kevés idő volt, mire ezt az élmény-tengert feldolgozgattam magamban, az összes pozitív és negatív vetületével együtt. Rengeteget segített volna ebben egy olyan képsorozat, amin vissza tudom nézni a kiesett időt, talán megfoghatóvá vált volna az a pont is utólag, ahol “elengedtem magam” és kontrollt vesztettem. Talán gyorsabban enyhült volna a bűntudat és önvád, hogy az én “bénaságom” és gyengeségem miatt jött ki olyan nehezen és fáradt el annyira, hogy nem sírt fel amikor megszületett. Utólag persze kiderült, hogy túlzott elővigyázatosságból vitték el, nem lett volna rá szükség, csak picike volt (és a magánkórház óvta a hírnevét, biztos ami biztos, ott ne legyen baja egy gyereknek se..) de én ezt sokáig nem bírtam lekövetni az érzéseimmel, hiába tudtam az agyammal. Szinte semmilyen képes emlékem nincs róla, egy két fotó készült, amikor megtisztogatták és becsomagolták, meg utána, amikor már a szobában voltunk. SOHA VISSZA NEM TÉRŐ ÉRZÉSEK ÉS PILLANATOK ezek. Sem egy másik gyerek születése, sem a múltba révedés nem tudja visszahozni. Kopik. Évről évre jobban és amikor kérdezget (mert már 5 éves nagylány), hogy hogyan is volt, amikor ő megszületett, fáj a szívem, hogy bár a történetet neki el tudom mesélni, nem tudok képet kapcsolni hozzá, nem tudom illusztrálni semmivel a mesémet. Hogy zavart volna e, ha ott áll egy fotós?
Az attól függ.
Ha idegen, akkor minden bizonnyal igen. (azt az ominózus utolsó 2 órát kivéve 😀 ) Zavart volna, ha nem ismerem, nem tudok róla semmit és ő sem tud rólam, rólunk semmit. De ha már barátnőként üdvözöltük volna egymást a szülőszobán, ha előtte hetekig 0/24 telefonos és chat kapcsolatban lettünk volna és együtt izgulunk, hogy naaa mikor indul már a buli?? .. Ha előre lefektetjük a szabályokat és korlátokat (ha vannak), tisztázzuk, hogy mi fér bele, megbeszéljük a “vörös kódot” és már úgy találkozunk a szülőszobán, hogy én BÍZOM BENNE, akkor nem hogy nem zavart volna, hanem kifejezetten örültem volna, hogy van ott egy laza, vidám nőszemély az aggódó, és a végletekig izgatott és hulla fáradt férjem mellett… Ha van ott valaki, aki – ha csak az első szakaszban is – de kizökkent a nyomoromból, akivel lehet csajos dolgokról beszélni, aki ÚJDONSÁGOKAT is tud mondani, elterelni a figyelmem, amire ilyenkor nagy szükség van. Jó lett volna, hogy van ott valaki, aki már ezt átélte, tudja, hogy mennyire szar, ugyanakkor mekkora mély boldogság és izgalom ül ilyenkor egy szülő nőn, jó lett volna, ha ül ott valaki, akit lehet ugrasztani vízért vagy csokiért, vagy csak szégyenkezés nélkül lehet anyázni előtte, vagy megkérni, hogy segítsen már kivánszorogni a budira, mert lássuk be, a legtöbb esetben a szülésznő is úgy vesz részt a folyamatban, mint a fehér holló a mesében: hol volt – hol nem volt.. Főleg, ha látja, hogy van az anya mellett “segítő”, az apuka személyében. Más kérdés, hogy én láttam már apukákat, akik kevésbé voltak beszámíthatók a nagy stressztől és izgalomtól, mint maga az anyuka 🙂
A lényeget ne hagyjam ki: jó lett volna, ha van ott valaki, akinek van kapacitása, tudása és megfelelő eszköze arra, hogy igényes, minőségi képeket készítsen életem eddigi legmeghatározóbb eseményéről. De nem volt. Apukát és a dokit is meg lehet ugyan kérni, hogy lőjön már pár ilyen olyan képet, de a legtöbb esetben ennek a végeredménye a kézremegéstől és gyenge fényektől homályos telefonos alkotások, és én személy szerint nem is akarnék ezzel terhelni egy újdonsült apukát, hogy fotózgasson, miközben az lenne a dolga, hogy megélje és átélje a pillanatot, az anya segítségére legyen és tartsa lehetőleg önmagát is egyben.
A kedvenc és egyetlen képem a születése utáni percekről. Élőben egy pillanatra láttam így csak, már ruhában volt, amikor visszakaptam. Örök kincs. 2014.01.20. 07:50 körül.
Annyiban szerencsések voltunk, hogy amíg engem stoppoltak, a lánykám a melegedőben (inkubátor) pihent, a Nana (Anyukám, aki a szülőszoba előtt kuksolt kb. 4 órát) végig ott volt vele, beszélt hozzá, simogatta és persze nem mulasztott el 1200 selfit és ilyen olyan közeli képet készíteni a füléről, a hajáról, a szempillájáról és a körméről. <3
Ennyit az én álláspontomról.
Legközelebb boncolgatom a visszajelzések további sokat mondó részeit, hátha szépen lassan közeledünk majd a valósághoz!
Kommentek