“Nincsen más, csak a hit és a dac. A tiéd csak az marad, amit másoknak adsz!”

Azt sem tudom hol kezdjem.

Az egész ott indult, hogy múlt héten, a Down szindróma világnapján tettem egy gesztust a D-s gyerekek és családjaik felé, felajánlottam egy ingyen családi fotózást. Jól tudjuk, hogy egy sérült gyerek fejlesztése, életvitele a családot eléggé kikezdi anyagilag, így sokaknak sohasem lenne lehetőségük egy profi fotósorozatot csináltatni magukról. Boldog vagyok, ha ezzel örömet tudok nekik okozni, az időmbe pedig belefér.

Jelentkezett is pár család, megkerestem az elsőt és lebeszéltük, hogy májusban fotózunk. Aztán Eszter (szintén zenész..) barátnőm oda commentelt, hogy ő bizony beállna mellém és szintén vállalna egy másik családot. Elkezdtünk beszélgetni a dologról, és felmerült az ötlet, hogy akár nagyobban is gondolkozhatnánk… Indítottunk egy felhívást, országszerte az összes fotós felé, hogy csatlakozzanak ehhez a kezdeményezéshez, válasszanak a környékükről egy családot, akiknél van downos gyerkőc és küldjenek át pár képet a sorozatból nekem, én pedig összefűzöm az elkészült alkotásokat egy galériába.  Elindult a lavina.
Álmaimban nem gondoltam, hogy ennyi embert tudok ösztönözni, ennyi fotós csatlakozik mellénk, civil szervezetek és egyesületek osztják a lehetőséget, segítenek a családoknak a fotósokra találni. Jelenleg több, mint 60 felajánlásunk van az ország minden tájáról, én pedig ülök a káosz és az örömkönnyeim kellős közepén 🙂 <3

Soha ilyen szintű tömeget nem mozgattam meg semmivel, nem volt szükségem különösebb előzetes tervek vagy koncepciók felállítására, már ami a szervezést és az egésznek az összefogását illeti. Most itt pislogok, mint hal a szatyorban, próbálok mindenféle eszközt bevetni, hogy valahogy összefésüljem a “keresletet a kínálattal”, hogy minél több család találja meg azt a fotóst aki megfelel a számára, és persze a fotósok se maradjanak munka nélkül. Tiszta izgalomban vagyok, hogy mekkorára növi ez még ki magát, a poszt jelenleg 600 megosztásnál jár és több, mint 70 ezer (!!) embert értünk el. A számok folyamatosan nőnek. 

Zsong az agyam, pattannak kifelé az ötletek és egy egy kósza gondolatban megjelenik egy kiállítás képe is, a sok sok összegyűjtött fotóból. Meg tudom simogatni a kifüggesztett nyomatokat, látom a mellé írt neveket, hogy melyik kép kihez tartozik. Előttem van, ahogy összejön a rengeteg fotós és a rengeteg család, akik ebben részt vettek, egy egész kis közösség alakul ki és csodálják az alkotásokat. Látom, ahogy vidáman játszanak a gyerekek, ahogy odaviszem a sajátomat, hogy lássa és érezze: a világ jó, mindenki egyformán szerethető és értékelhető, csak meg kell találni az utat egymáshoz! Merek nagyot álmodni, és mindent megteszek azért, hogy ez sikerüljön!!

Nincs időm többet írni, mert folyamatosan zsezseg a telefonom, el vagyok úszva mindennel és ez marha jó érzés 😀

Akinek kedve van, nézze meg a felhívást: